Zárszó

Az élet egyik legnagyobb tévedése az, hogy sokan azt hiszik: egy bizonyos kor után már csak ismételni lehet önmagunkat. Azt hiszik, hogy az ötven, hatvan vagy hetven év felett már csak őrzi a múltját, meséli a történeteit, és lassan háttérbe húzódik. Én pontosan az ellenkezőjét tapasztaltam meg. Minél több évtized van mögöttem, annál világosabban látom, hogy az élet második fejezete nem a lezárásról szól. Sokkal inkább egy új születésről.

Egy új korszakról, amikor végre elkezdhettem valóban megérteni önmagam. Amikor már nem mások elvárásai szerint akarok élni, nem a megfelelés hajt, nem a rohanás uralja a napjaim. Eljön az a pont, amikor ráébredsz: az idő nem fogy, értékké válik. Minden napnak súlya lesz. Minden döntésnek jelentősége lesz. Ettől az élet mélyebbé, tudatosabbá, emberibbé válik.

Sokan kérdezik tőlem, mi motivál közel hatvanhárom évesen. Miért edzek. Miért tanulok. Miért tervezek még mindig új célokat, új projekteket, új rendszereket. A válasz egyszerű: mert addig élek igazán, amíg fejlődöm. A test öregedhet, de a küldetésnek nem szabad megöregednie. A naptár nem mondhatja meg, mennyi erő, tűz, kíváncsiság és alkotóenergia élhet bennünk.

Az elmúlt évtizedek megtanítottak arra is, hogy a legerősebb inspiráció nem a hangos motivációs beszédekből születik. A valódi inspiráció az életvitelből fakad. Abból, ahogyan valaki él. Ahogyan reggel felkel. Ahogyan bánik az emberekkel. Ahogyan viseli a nehézségeket. Ahogyan újrakezdi. Példaként élni nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lenni. Azt jelenti, hogy hitelesnek kell maradni.

A mai világban rengetegen beszélnek egészségről, fejlődésről, tudatosságról. Az emberek valójában nem a szavakat figyelik. Az energiát figyelik. A kisugárzást. A következetességet. Azt, hogy valaki valóban úgy él-e, ahogy beszél. Ezért hiszem azt, hogy a legnagyobb motiváció nem az, amit mondunk. A valódi motiváció az, amit nap mint nap megmutatunk.

Amikor valaki ötven, hatvan vagy hetven év felett képes fejlődni, tanulni, edzeni, új célokat építeni, közösséget teremteni és reményt adni másoknak, akkor csendben egy nagyon fontos üzenetet közvetít: az emberi élet nem lineáris leépülés. Képesek lehetünk új korszakokat nyitni. Képesek lehetünk új identitást teremteni és  saját magunk mesterművévé válni.

Hiszek abban, hogy a hosszú élet nem pusztán genetikai kérdés. A hosszú élet művészet. Gondolkodásmód. Napi döntések sorozata. Vagy önmagam építem évtizedeken át, vagy lassan lemondok önmagamról. A test, az idegrendszer, az agy, az érzelmek és a lélek folyamatos figyelmet igényelnek. Az aktivitás nem csupán fizikai kérdés. Az aktivitás valójában életszemlélet.

A következő ötven-hatvan év számomra már nem a túlélésről szól. Arról szól, hogyan lehet egyre tudatosabban élni. Hogyan lehet egyszerre erősnek és nyugodtnak maradni. Hogyan lehet megőrizni a kíváncsiságot, a kreativitást, a humort, a mozgás örömét és az emberi kapcsolatokat. Hogyan lehet úgy megöregedni, hogy közben az ember ne veszítse el önmagát. (Amikor e sorokat írom, hamarosan betöltöm 63. életévemet.)

A jövő számomra nem félelmet jelent. Lehetőséget jelent. Új tanulást. Új tapasztalatokat. Új embereket. Új küldetéseket. Hiszem, hogy minden ember élete végéig fejlődhet. Testileg. Szellemileg. Emberileg.

Ha ennek a könyvnek csak egyetlen valódi üzenete marad meg az olvasóban, akkor azt szeretném, hogy ez legyen:

Soha nincs késő újratervezni az életet.
Soha nincs késő erősebbé válni.
Soha nincs késő visszaszerezni az energiát, a hitet és az irányt.
És soha nincs késő elkezdeni a saját második mesterművünk felépítését.

Patócs Ottó