1956. október 23. – A szabadság lángja nem alszik ki! Hetven év távlatából is él bennem 1956

Vannak történelmi dátumok, amelyeket nem egyszerűen megjegyzünk. Vannak évfordulók, amelyekre nem csupán emlékezünk, de minden alkalommal megérintenek bennünket, felkavarnak, és szembesítenek azzal, kik vagyunk, honnan jöttünk, és milyen örökséget hordozunk magunkban.

1956. október 23. számomra nem csupán egy történelmi dátum. A magyar nemzet bátorságának, szabadságvágyának, áldozatvállalásának és rendíthetetlen élni akarásának jelképe. Idén, a hetvenedik évforduló közeledtével mindez különösen mélyen érint.

Felvidéki magyarként, egy olyan elszakított országrészben élő emberként, akinek a magyarsága nem pusztán anyanyelvet jelent. Történelmi örökséget, kultúrát, közösséget és felelősséget is jelent. Minden október 23-án különös érzések kerítenek hatalmukba.

Mert bár határok választhatnak el bennünket, a közös történelmünket, a nemzeti emlékezetünket és a szabadság iránti vágyunkat nem lehet országhatárok közé szorítani.

A magyar történelem nagy pillanatai nem kizárólag azoké, akik az anyaország határain belül élnek. 1956 minden magyaré. Azoké is, akik a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján vagy a világ bármely pontján őrzik magyarságukat.

Számomra ez nem elvont gondolat. Ennek a történetnek személyes arca, hangja és neve van.

Ez a név: Murányi Levente.

Murányi Levente – a keresztapám, aki tizenhat évesen fegyvert fogott a szabadságért

Vannak emberek, akiknek az életútja önmagában történelem. Nem azért, mert a sorsuk különleges fejezetet jelöl ki számukra a történelemkönyvekben. Azért, mert fiatalon olyan döntéseket hoznak, amelyekhez egy egész életre szóló bátorság szükséges.

Murányi Levente, az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevője, számomra nem csupán egy történelmi személyiség. Ő az atyai jóbarátom, a keresztapám. Ez a személyes kötelék teszi számomra még megrendítőbbé mindazt, amit átélt, amit vállalt, és amit az életével képvisel.

Levente mindössze tizenhat éves volt, amikor fegyverrel a kezében bekapcsolódott az 1956-os harcokba. Gondoljunk csak bele ebbe az életkorba! Egy mai fiatal ebben az életkorban még keresi a helyét a világban, tervezi a jövőjét, tanul, barátkozik, és talán még fel sem fogja igazán, mit jelent a személyes felelősség.

Levente tizenhat évesen azonban már a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent, amikor egy nemzet sorsa fordulóponthoz érkezik. Nem kívülről figyelte az eseményeket. Nem csupán beszélt a szabadságról. Ott volt a harcokban, és részt vállalt abból a küzdelemből, amelyben egy nép megpróbálta visszaszerezni a saját országát, méltóságát és önrendelkezését.

Ott harcolt Budapesten, a Corvin közben, ahol a forradalom egyik legismertebb ellenállási központjában fiatalok és felnőttek együtt szálltak szembe a szovjet katonai túlerővel.

A Corvin köz neve örökre összeforrt az 1956-os magyar szabadságharccal. Az ott küzdők nem rendelkeztek a nagyhatalmak hadseregeinek fegyverzetével, technikai fölényével vagy erőforrásaival. Mégis vállalták a harcot, mert volt valami, amit nem akartak tovább elviselni: hogy idegen fegyverek árnyékában, diktatúrában, félelemben kelljen élniük a saját hazájukban.

Levente ennek a küzdelemnek lett a résztvevője. Egy tizenhat éves magyar fiú, aki számára a szabadság nem tankönyvi fogalom volt. Olyan érték, amelyért a saját életét is kockára tette.

Ezt a bátorságot nem lehet utólagos kényelmes biztonságból megítélni. Ahhoz meg kell próbálnunk elképzelni azt a kort, azt a fenyegetettséget, azt a lelkiállapotot, amelyben ezek a fiatalok éltek. És azt is meg kell értenünk, hogy a szabadság iránti vágy olykor erősebb lehet a félelemnél.

A forradalom elbukott – de a szabadságvágy nem adta meg magát

1956 novemberében a szovjet katonai beavatkozás vérbe fojtotta a forradalmat. A túlerő győzött a fegyverek szintjén. A magyar szabadságvágyat azonban nem lehetett egyetlen katonai hadművelettel megsemmisíteni.

A vereség után sokan úgy érezték, hogy a küzdelemnek vége. Mások viszont nem tudtak belenyugodni abba, hogy a magyar nép szabadságért vállalt áldozata hiábavaló legyen.

Az ellenállás gondolata tovább élt. Ennek egyik jelképe lett a MUK, vagyis a "Márciusban Újrakezdjük!" jelszava, amely az 1957 márciusára tervezett újabb fellépés reményét fejezte ki.

A MUK a forradalom utáni ellenállás elszántságát és a szabadság reményének továbbélését testesítette meg. A forradalom leverése nem jelentette azt, hogy mindenki elfogadta volna az újabb diktatúrát. Voltak, akik továbbra is szervezkedtek, kapcsolatokat kerestek, terveket szőttek, és a következő lehetőségre készültek.

Levente is azok közé tartozott, akik nem akarták egyszerűen tudomásul venni a történtek végét.

De a hatalom nem felejtett, és nem bocsátott meg.

A szervezkedést felszámolták, az ellenállókat üldözték, letartóztatták és bíróság elé állították. Murányi Leventét is elfogták, elítélték, és börtönbe zárták.

Ekkor is csak mindössze tizenhét éves volt.

Tizenhét évesen börtönbe kerülni azért, mert valaki részt vett a hazája szabadságáért folytatott küzdelemben, olyan élettapasztalat, amelynek súlyát nehéz szavakba önteni.

Miközben más fiatalok az életük első nagy döntései előtt álltak, Leventének a szabadságvesztés, a meghurcoltatás és a megtorlás valóságával kellett szembenéznie.

Az Ő történetében nemcsak a bátorságot kell látnunk: az áldozatot is. Azt, hogy a szabadságért vállalt kiállásnak olykor hosszú éveken át viselt következményei vannak. Hogy egy diktatúra nemcsak a jelen felett akar uralkodni; az ember jövőjét, méltóságát és emlékezetét is megpróbálja elvenni.

Mégsem tud mindent elvenni.

Mert az emberi tartás, a lelkiismeret és az igazságba vetett hit olyan értékek, amelyeket a börtön falai sem feltétlenül képesek megtörni.

Nemcsak egy történelmi hőst tisztelek benne

Amikor Murányi Leventére gondolok, nem kizárólag az 1956-os fiatal harcost látom magam előtt. Nem pusztán azt az embert, aki fegyverrel a kezében ott volt a Corvin közben, majd a megtorlás áldozatává vált.

A keresztapámat látom.

Az atyai jóbarátomat, akinek az életútja személyesen is közel hozza hozzám a magyar történelem egyik legmegrázóbb korszakát.

Más dolog olvasni a történelemről, és egészen más dolog úgy emlékezni rá, hogy az események szereplője nem csupán egy név egy könyv lapjain. Olyan ember, akit ismerünk, akire felnézünk, akinek a szavai elgondolkodtatnak bennünket.

Számomra ez a személyes kapcsolat különleges felelősséget is jelent. Azt, hogy nem tekinthetek közömbösen erre az örökségre. Hogy tovább kell adnom a történetet, különösen azoknak a fiataloknak, akik már egy egészen más világban születtek.

Nem azért, hogy minden részletet kritikátlanul elfogadjanak - azért, hogy megértsék: a szabadság, a nemzeti önrendelkezés és az emberi méltóság nem maguktól értetődő adottságok. Olyan értékek, amelyekért a történelem során emberek milliói vállaltak kockázatot, és amelyek elvesztése súlyos árat követelhet.

Levente életútja arra emlékeztet, hogy a történelem nem csupán velünk történik. Néha rajtunk múlik, hogy a saját korunkban milyen döntéseket hozunk, mi mellett állunk ki, és mit hagyunk örökül a következő nemzedéknek.

Hetven év után is ugyanaz a kérdés: mit jelent magyarnak lenni?

Felvidéki magyarként különösen érzékenyen érint a nemzeti összetartozás kérdése.

Mi, akik az országhatárok változásai következtében az anyaországon kívül élünk, naponta tapasztalhatjuk, hogy a magyarság megőrzése nem mindig magától értetődő. Nyelvünk, kultúránk, hagyományaink és történelmi emlékezetünk továbbadása tudatos döntéseket, személyes elkötelezettséget és közösségi felelősséget kíván.

Éppen ezért 1956 számomra nem kizárólag a múlt eseményeiről szól. Arról is szól, hogy ma mit kezdünk a szabadság örökségével.

Mit jelent számunkra a hazaszeretet? Mit jelent kiállni a nemzeti önazonosságunk mellett? Mit jelent úgy ragaszkodni a magyar nyelvhez és kultúrához, hogy közben felelősen élünk abban az országban is, amelynek állampolgárai vagyunk?

A válaszom egyszerű: a magyarság nem pusztán származás vagy földrajzi hovatartozás. A magyarság számomra vállalás is. Annak a vállalása, hogy ismerjük a történelmünket, tiszteljük az elődeink áldozatát, és nem engedjük, hogy a közöny lassan eltörölje azt, amit az előttünk járók megőriztek.

A nemzeti büszkeség nem jelentheti más népek megvetését. A hazaszeretet nem mások ellen irányul: csupán a saját közösségünkért végzett munka. A nemzeti emlékezet pedig nem a múltban való megrekedés.Ez annak felismerése, hogy a jelenünk és a jövőnk is a történelmünkből nő ki.

Az 1956-os magyar szabadságharcosok nem egy kényelmes, kockázatmentes világban hozták meg a döntéseiket. Olyan korban éltek, amikor egyetlen rossz döntés is végzetes következményekkel járhatott. Mégis voltak, akik vállalták a kiállást.

Ezért nemcsak emlékeznünk kell rájuk. Meg is kell értenünk őket.

És mindenekelőtt tovább kell adnunk a történetüket.

Egy film, amelyet mindenkinek érdemes megnéznie

Tegnap volt Murányi Leventéről készült film premierje. Most szeretném megosztani veletek ezt az alkotást, mert úgy érzem, hogy a története sokkal több egyszerű történelmi visszaemlékezésnél.

Megrázó, tanulságos film. Levente szavai mélyen elgondolkodtatóak. Nem pusztán egy letűnt korszak eseményeit idézik fel. Olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak: a bátorságról, a hűségről, a szabadságról, a nemzeti önazonosságról és az emberi tartásról.

Különösen fontosnak tartom, hogy a fiatalabb nemzedékek is megismerjék ezeket a személyes történeteket. Mert a történelem akkor válik igazán élővé, amikor arcokat kap, amikor meghalljuk a tanúk hangját, és amikor felismerjük, hogy a tankönyvek néhány mondata mögött valódi emberi sorsok húzódnak meg.

Arra biztatok mindenkit, hogy szánjon időt a film megtekintésére. Nézze meg, hallgassa végig Levente szavait, és gondolkodjon el azon, mit jelentett 1956 azoknak, akik valóban ott voltak az események sűrűjében.

A film itt tekinthető meg:

A szabadság öröksége a mi felelősségünk is

Hetven évvel 1956 után már egy másik történelmi korban élünk. Mások a kihívásaink, mások a mindennapjaink, és sokan közülünk el sem tudják képzelni, milyen lehetett fegyverrel a kézben szembeszállni egy katonai nagyhatalommal, majd fiatalon börtönbe kerülni.

De az alapvető kérdések nem veszítették el az érvényüket.

Van-e bátorságunk kiállni az értékeink mellett? Meg tudjuk-e őrizni az önbecsülésünket? Képesek vagyunk-e nemet mondani arra, amit lelkiismeretünk szerint elfogadhatatlannak tartunk? És van-e bennünk elég felelősség ahhoz, hogy a következő nemzedékeknek ne csupán kényelmesebb életet, de erősebb jellemet és biztosabb identitást is örökül hagyjunk?

Murányi Levente története számomra ezekről is szól.

Tizenhat évesen harcolt a szabadságért. Tizenhét évesen börtönbe került. Életútja arra figyelmeztet, hogy a történelem nagy pillanataiban az emberi döntéseknek súlya van, és hogy a szabadság értékét gyakran azok értik meg a legmélyebben, akiktől megpróbálták elvenni.

Én pedig felvidéki magyarként, az ő keresztfiaként különös hálával és tisztelettel gondolok rá.

Mert számomra Levente nemcsak 1956 egyik tanúja és résztvevője. Ő annak az élő bizonyítéka, hogy a magyar nemzet történelme nem csupán vereségekből és veszteségekből áll: bátorságból, helytállásból, hűségből és újra meg újra fellobbanó szabadságvágyból is.

1956 hőseinek emléke kötelez bennünket. Nem arra, hogy a múltban éljünk, - arra, hogy méltók legyünk ahhoz az örökséghez, amelyet ránk hagytak.

És amíg vannak, akik elmesélik ezeket a történeteket, amíg vannak fiatalok, akik meghallgatják őket, amíg van bennünk igény arra, hogy megőrizzük a nemzeti emlékezetünket, addig a szabadság lángja sem alszik ki.

Isten éltesse a magyar nemzetet!

Tisztelettel és főhajtással emlékezem 1956 hőseire.

Murányi Levente keresztfiaként pedig különösen mély tisztelettel hajtok fejet előtte.

Patócs Ottó
Felvidéki magyar