– Ki vagyok most?
– A félelmek feloldása: "Nem vagyok öreg, csak tapasztaltabb."
– A gondolkodásmód újratervezése: növekedési mindset 50 felett.
– A pozitív gondolatok, mosoly és stressz csökkentés szerepe.
– A "B" terv és a reziliencia. 

Amikor eljutunk idáig, már túl vagyunk több fontos felismerésen. Megértettük az idő valódi természetét, a test változásait, az alkalmazkodás szükségességét, és azt is, hogy az erő – fizikai és lelki értelemben egyaránt – nem vész el, hanem átalakul. Mégis van egy terület, amely mindezt összefogja, és amely nélkül az eddigi tudás könnyen elmélet maradna: ez a mentális egészség, és az a kérdés, amelyet kevesen mernek őszintén feltenni maguknak.

Ki vagyok most?

Az identitásunk hosszú évtizedeken át szerepekre épült. Munka, család, társadalmi elvárások, címkék – "fiatal", "erős", "dolgozó", "hasznos", "eltartó". Ezek a meghatározások sokáig stabil kapaszkodót adtak. Ám 50–60 éves kor körül ezek közül több megreped, átalakul vagy egyszerűen eltűnik. És ilyenkor nem a test az első, ami bizonytalanná válik, hanem az önmagunkról alkotott kép.

Sokan ezt veszteségként élik meg. Pedig valójában ez az első alkalom az életben, amikor lehetőség nyílik nem szerepből, hanem tudatosságból újradefiniálni önmagunkat.

Ebben a fejezetben arról lesz szó, hogyan válik a mentális egészség aktív, fejleszthető erőforrássá – nem egy "problémakezelő" fogalommá, hanem egy új életszakasz alapjává. Megvizsgáljuk, hogyan oldhatók fel azok a belső félelmek és mondatok, amelyek észrevétlenül korlátoznak bennünket:
"Elkéstem."
"Ehhez már öreg vagyok."
"Ez már nem az én világom."

Különösen fontos felismerés lesz, hogy az öregedésről alkotott gondolataink gyakran nem a valóságból, hanem tanult hiedelmekből származnak. A test tapasztaltabb, az idegrendszer kifinomultabb, a döntések mögött ott van egy teljes élet bölcsessége – mégis hajlamosak vagyunk leértékelni mindezt, mert a környezetünk erre kondicionált.

Ez a fejezet a belső átkeretezésről szól. Arról, hogyan lehet a "nem vagyok már az, aki voltam" gondolatát átfordítani abba, hogy "most vagyok igazán az, aki lehetek". Megismerkedünk a növekedési gondolkodásmóddal, amely nem életkorhoz, hanem tanulási hajlandósághoz kötődik, és amely bizonyítottan képes javítani a mentális jóllétet, a motivációt és még a fizikai teljesítményt is.

A mentális egészség itt nem elszigetelt téma lesz, hanem híd: múlt és jövő között, test és gondolkodás között, tapasztalat és új lehetőségek között. Ez a fejezet segít megérteni, hogy az identitás nem lezárt történet – hanem egy új fejezet, amelyet most először tudatosan te írhatod meg.

Ki vagyok most?

A "Ki vagyok most?" kérdés első hallásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban az egyik legmélyebb és legbátrabb kérdés, amit ember önmagának feltehet. Nem arról szól, hogy mivel foglalkozom, hány éves vagyok, vagy mit értem el eddig. Ezek mind leíró adatok. A kérdés lényege sokkal inkább az, hogy milyen minőségben vagyok jelen a saját életemben ebben a pillanatban.

A legtöbb ember identitása hosszú időn keresztül külső visszajelzésekből épül fel. Tanulmányok, munka, rang, családi szerepek, elvárások – ezek mind válaszokat adnak arra, hogy "ki vagyok" mások szemében. Csakhogy eljön egy pont, általában az élet második felében, amikor ezek a kapaszkodók már nem adnak megnyugtató választ. Nem azért, mert értéktelenné válnak, hanem mert nem fedik le azt az embert, akivé időközben lettünk.

A "most" szó ebben a kérdésben kulcsfontosságú. A múltunkkal tisztában vagyunk: tudjuk, honnan indultunk, mit éltünk túl, mit tanultunk meg. A jövőről vannak terveink, elképzeléseink, reményeink. De a jelen pillanatban meghatározni önmagunkat – ez az, ami gyakran zavarba ejt. Mert itt már nem lehet régi címkékre hivatkozni, és még nem lehet a jövő ígéreteibe kapaszkodni.

Saját fejlődési utamon számomra ez a kérdés nem egy elméleti gondolat volt, hanem kényszerű belső szembenézés. Volt időszak, amikor pontosan tudtam, ki voltam: katona, edző, küzdő ember, aki bizonyítani akart. És volt időszak, amikor világosan láttam, ki szeretnék lenni. A legnehezebb azonban az volt, amikor rá kellett jönnöm, hogy a kettő között ott áll egy ember, akit addig nem mertem igazán megismerni. Nem a teljesítményei, hanem a jelenléte alapján.

Gyakorlati szinten ez azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom megfigyelni magam ítélet nélkül. Hogyan reagálok stresszre? Hogyan beszélek magamhoz? Mire mondok igent, és mire mondok nemet? Mennyire vagyok összhangban a testem jelzéseivel? Ezek apró, hétköznapi kérdéseknek tűnnek, mégis pontosabb képet adnak arról, ki vagyok most, mint bármilyen önéletrajz.

Spirituális értelemben a "Ki vagyok most?" kérdése elvezetett egy fontos felismeréshez: nem az vagyok, amit átéltem, hanem az, ahogyan viszonyulok ahhoz, amit átéltem. A tapasztalat nem identitás, hanem alapanyag. Az igazi én nem a történetekben él, hanem a tudatosságban, amely képes ezeket a történeteket hordozni anélkül, hogy beléjük ragadna.

Ez a felismerés hozta meg számomra a belső szabadság első valódi ízét. Amikor már nem kellett sem a múlt sikereit védenem, sem a hibáimat magyaráznom. Amikor elfogadhatóvá vált az is, hogy változom. Sőt: hogy a változás nem gyengeség, hanem az élő ember természetes állapota.

A "Ki vagyok most?" tehát nem egy végleges válasz, hanem egy élő állapotfelmérés. Egy olyan kérdés, amelyet újra és újra fel kell tenni, mert minden őszinte válasz közelebb visz önmagunkhoz. És minél közelebb kerülünk, annál világosabbá válik: nem elvesztettük az identitásunkat az évek során, hanem rétegenként leválasztottuk róla azt, ami már nem mi vagyunk. Ami megmarad, az nem kevesebb – hanem sokkal igazabb.

A félelmek feloldása: "Nem vagyok öreg, csak tapasztaltabb."

Az "öregség" nem biológiai állapotként lép be az ember életébe, hanem gondolatként. Sokkal hamarabb költözik be a fejünkbe, mint ahogy a testünk valóban indokolná. Egy napon egyszer csak elhangzik – kimondva vagy kimondatlanul – az a mondat, amely sokaknál lezárásként működik: "ehhez már öreg vagyok". És ettől a pillanattól kezdve nem az idő múlása, hanem a félelem kezd dolgozni.

Pedig a félelem itt nem valós veszélyre reagál, hanem egy félreértelmezett jelzésre. A test változik, ez igaz. De a változás nem egyenlő a leépüléssel. Az idegrendszer tapasztaltabb, a döntések mögött több évtizednyi tanulás áll, az érzelmi reakciók – ha hagyjuk – érettebbek és pontosabbak. Mégis, a társadalmi üzenetek gyakran azt sulykolják, hogy az érték az újdonságban, a gyorsaságban, a fiatalság látszatában van. Így a félelem lassan belső hanggá válik.

Nem uralkodik rajtunk, csak suttog. De ez a suttogás is elég ahhoz, hogy visszafogjon.

Néhány évvel ezelőtt Marokkóban jártam, és ott egészen más szemszögből láttam rá erre a kérdésre. Többgenerációs családok élnek együtt, természetes módon. A nagyszülők nem "félreállított" szereplők, hanem élő tudásforrások. Nem nosztalgiából hallgatják őket, hanem iránymutatásért. Az élet tapasztalata ott nem teher, hanem tőke. Nem romantikus idealizmus volt ez, hanem mindennapi gyakorlat: az idősebbek jelenléte stabilitást adott a fiatalabbaknak.

Hazatérve még élesebben látszott a kontraszt. A mi társadalmunkban a generációk gyakran leválnak egymásról. Fizikailag is, mentálisan is. Az idősebb ember láthatatlanná válik, vagy legjobb esetben "jóindulatú mellékszereplő". Ez a közeg óhatatlanul félelmet termel: "mi lesz velem később?" De fontos kimondani: ez a félelem nem belülről fakad, hanem tanult.

Saját életemben a félelmek feloldása nem egyszeri felismerés volt, hanem egy folyamat. Hatvanon túl gyakran előfordul velem, hogy tudatosítanom kell a valódi életkoromat. Nem azért, mert tagadnám, hanem mert egyszerűen nem érzem annyinak magam. Nem a tükör, nem a számok, hanem a belső állapot számít. Az energiaszint, a kíváncsiság, az alkotás vágya, a fejlődés igénye. Ezek nem csökkentek – inkább letisztultak.

Rájöttem, hogy amit sokan "öregségnek" neveznek, az valójában a visszahúzódás gyakorlása. Amikor valaki elkezd kevesebbet vállalni, nem azért, mert nem képes rá, hanem mert fél. Fél a kudarctól, a megítéléstől, az ismeretlentől. Ezek a félelmek azonban nem a korból fakadnak, hanem a bizalom hiányából – önmagunk felé.

Amikor ezt felismerjük, valami felszabadul. A test jelzéseire figyelni nem gyengeség, hanem intelligencia. A tempót megválasztani nem lemondás, hanem stratégia. A tapasztalat nem lassít, hanem pontosít. Innen nézve a mondat átalakul: nem öreg vagyok, hanem tapasztaltabb, és ez nem magyarázkodás, hanem tény.

A félelmek feloldása nem azt jelenti, hogy nem lesznek kétségeink. Azt jelenti, hogy nem ezek döntenek helyettünk. Hogy nem engedjük, hogy egy életkorhoz rendelt sztereotípia megmondja, mire vagyunk képesek. Mert a valódi kérdés nem az, hány évesek vagyunk, hanem az, hogy mennyire élünk jelen az életünkben.

Ha ezt az olvasó most magában mérlegeli, és azt érzi, hogy több van benne, mint amit eddig megengedett magának, akkor jó úton jár. A félelem nem ellenség – csak jelzőfény. A tapasztalat pedig nem teher, hanem az egyik legnagyobb erőforrás, amit ember birtokolhat. És amikor ezt belül elfogadjuk, az "öregség" szava egyszerűen elveszíti a jelentőségét. Helyét átveszi valami sokkal pontosabb: érett, jelenlévő, cselekvő ember.

Van egy nagyon kézzelfogható bizonyítéka is annak, hogy a tapasztalat nem elméleti előny, hanem mérhető teljesítmény. Jelenleg egy nemzetközi e-commerce vállalatnál dolgozom egy három országot célzó projekten és fejlesztésen. Több mint 120 fős csapatról beszélünk, ahol az átlagéletkor mélyen negyven év alatt van. Ebben a közegben én vagyok a legidősebb munkatárs.

Papíron ez akár hátrány is lehetne. A valóságban azonban épp az ellenkezője történik.

A teljesítménymutatóim nemcsak a vállalati átlagot múlják felül, hanem a globálisan meghatározott benchmarkokat is – csaknem a dupláját hozom. És itt fontos megállni egy pillanatra, mert ez az a pont, ahol sokan félreértenék a történetet. Nem azért, mert különleges vagy "szupermen" lennék. Egészen prózai oka van.

A tapasztalat.

Ennyi.

Nem csinálok felesleges dolgokat. Nem pörgök körbe-körbe egy problémán csak azért, hogy elfoglalt legyek. Gyorsan felismerem, mi az, ami zaj, és mi az, ami lényeg. Ki tudom szűrni a "szemetet" – az öncélú elemzéseket, a túlmagyarázott megoldásokat, a látszataktivitást. És ami megmarad, arra fókuszálok: a megoldásra.

Ez az a fajta hatékonyság, amelyet nem lehet egy kurzuson megtanulni. Ez nem szoftverismeret, nem trendkövetés, nem gyors reagálás. Ez évtizedek alatt csiszolódik ki. Hibákon, rossz döntéseken, újrakezdéseken, kudarcokon és felismeréseken keresztül. És amikor összeáll, akkor az ember már nem kapkod. Nem bizonyít. Nem akar megfelelni. Dolgozik.

Ez az élmény számomra végleg eloszlatta azt a társadalmi beidegződést, hogy az életkor szükségszerűen lassulást jelent. Nem lassabb lettem, hanem pontosabb. Nem többet, vagy kevesebbet dolgozom, hanem céltudatosabban. Nem kevesebb energiám van, hanem nem pazarlom el.

És itt érünk vissza a félelmekhez. Az egyik legnagyobb félelem az idősödéssel kapcsolatban az, hogy "nem fogok tudni lépést tartani". A valóság ezzel szemben sokszor az, hogy nem is kell. A tapasztalat nem versenyezni akar a fiatalsággal, hanem kiegészíti azt. Olyan látószöget ad, amelyből hamarabb látszik a lényeg.

Amikor ezt belül elfogadjuk, a félelem ereje elpárolog. Már nem az a kérdés, hogy elég gyors vagyok-e, hanem az, hogy jó irányba megyek-e. És ez óriási különbség.

Ezért nem érzem magam öregnek hatvanon túl. Ezért kell néha tudatosítanom magamban a számot. Mert a belső állapotom nem az évek számát tükrözi, hanem azt, hogy mennyire vagyok jelen, fókuszált és hasznos. És ez az állapot nem életkorfüggő, hanem tudatosságfüggő.

Ha ebből az olvasó csak egyetlen dolgot visz magával, legyen ez: a tapasztalat nem a múlt lenyomata, hanem a jelen egyik legerősebb eszköze. Nem visszahúz, hanem megtart. Nem korlátoz, hanem tisztáz. És amikor ezt felismerjük, a félelem többé nem akadály lesz, hanem iránytű.

A gondolkodásmód újratervezése: növekedési mindset* 50 felett.

*A "mindset" angol kifejezés magyar jelentése gondolkodásmód, hozzáállás, mentalitás vagy szemléletmód, ami az egyén (vagy csoport) alapvető meggyőződéseit, értékrendjét, feltételezéseit és viszonyulását tükrözi a világhoz, a kihívásokhoz és saját képességeihez. Két fő típusát különítik el: a berögzült (fixed) mindset (a képességek fixek, a kudarc végleges) és a növekedésorientált (growth) mindset (a képességek fejleszthetők, a fejlődés a lényeg)

A gondolkodásmód az egyetlen "szervünk", amely akkor is alakítható, amikor minden másról már azt hisszük, hogy végleges. És talán éppen ezért ez az a terület, amelyről a legtöbb ember lemond ötven felett – csendben, kimondatlanul, de következetesen. Nem azért, mert ne lenne képes a fejlődésre, hanem mert elhiszi, hogy már nincs értelme változni. Ez a fixált gondolkodásmód.

Létezik azonban egy másik szemlélet is: a növekedési szemlélet, vagy ahogy gyakran nevezik, growth mindset, ami nem csupán egy motivációs frázis, és nem fiataloknak kitalált önfejlesztő irányzat. Valójában egy nagyon egyszerű, de radikális alapállás: az ember gondolkodásmódja nem kész állapot. Ez egy folyamat. És ez a folyamat nem áll le attól, hogy betöltünk egy bizonyos életkort. Legfeljebb mi állítjuk le – fejben.

Ötven felett a gondolkodásmód újratervezése nem arról szól, hogy "új emberré" kell válnunk. Épp ellenkezőleg. Arról szól, hogy visszavesszük az irányítást azok felett a belső mondatok felett, amelyek észrevétlenül korlátoznak. "Én már ilyen vagyok." "Nekem ez nem megy." "Ehhez már túl késő." Ezek nem tapasztalati tények, hanem megszokott gondolatminták. És minden minta átírható, ha felismerjük, hogy nem azonosak velünk.

A növekedési mindset ebben az életszakaszban különösen erős lehet, mert nem illúziókra épül. Nem ígér mindent, nem tagadja a határokat, nem játszik a realitással. Épp ellenkezőleg: tisztán látja a kereteket, és ezen belül keresi a mozgásteret. Ez a fajta gondolkodás nem azt kérdezi, hogy "mit nem tudok már megtenni", hanem azt, hogy "mit is tudok másképpen, okosabban, mélyebben".

Saját utamon a növekedési szemlélet nem akkor erősödött meg, amikor új dolgokat kezdtem el tanulni – hanem akkor, amikor megengedtem magamnak, hogy újra tanuló legyek. Ez óriási különbség. A tanuló ember nyitott, kíváncsi, rugalmas. Nem szégyelli, ha nem tud valamit. Nem az egóját védi, hanem a fejlődését szolgálja. És ötven felett ez felszabadítóbb, mint bármikor korábban, mert már nincs bizonyítási kényszer.

Számomra a növekedési gondolkodásmód nem elméletként jelent meg az életemben, hanem nagyon is gyakorlati döntések sorozataként. Ötven felett két egyetemi tanulmányba is belefogtam. Az egyik a Neumann János Egyetemen, ahol az élelmiszerek ipari feldolgozásával és a biokertészettel kapcsolatos ismereteimet mélyítettem el, a másik pedig a pozsonyi Komenský Egyetem Testnevelési és Sport Karán, ahol edzői tanulmányokat folytattam. Ezek nem "késői pótlások" voltak, hanem tudatos építkezések.

Ehhez társult a nyitrai AKADÉMIA KALOKAGATIA edzőképzője, ahol tovább bővítettem a szakmai tudásomat. Fontos számomra hangsúlyozni: ezek nem öncélú tanulmányok voltak, és nem is státuszszimbólumok. Mindegyik mögött egyetlen kérdés állt: hogyan tudok pontosabban, hatékonyabban, emberibben dolgozni és jelen lenni – akár edzőként, akár gondolkodó emberként.

Ez önmagában sokak számára meglepőnek, sőt indokolatlannak tűnt. A kérdés gyakran nem is az volt, miért, hanem az, hogy minek. Mintha a tanulásnak lenne egy lejárati ideje, amely után már csak nosztalgikus hobbi maradna.

Számomra azonban a tanulás soha nem a papírról szólt. Nem a diploma volt a cél, hanem az a belső állapot, amelyben az ember újra és újra képes tanulóként jelen lenni. Az egyetemi tanulmányok rendszert, fegyelmet és intellektuális kihívást adtak, de legalább ennyire fontos volt az is, hogy közben aktívan tanultam önerőből, saját érdeklődés mentén. Olvastam, kutattam, kérdeztem, összekötöttem a régi tapasztalatokat az új ismeretekkel – és ezt nem hagytam abba azóta sem.

Ami igazán lényeges: ma is tanulok. Nem kampányszerűen, nem kényszerből, hanem természetes részeként a mindennapoknak. A tanulás nem állt meg az intézmények falain belül. Önerőből, folyamatosan tanultam és tanulok ma is. Olvasok, elemzek, összekapcsolom a gyakorlati tapasztalatot az új ismeretekkel. Nem kampányszerűen, nem "fejlesztési terv" mentén, hanem természetes kíváncsiságból. Mert a növekedési mindset számomra nem azt jelenti, hogy mindig többet akarok, hanem azt, hogy nem zárom le magam.

Ez a fajta tanulás különösen ötven felett válik minőségivé. Ilyenkor már nem kell mindent elhinni, de mindent meg lehet érteni. Nem az információ mennyisége számít, hanem az összefüggések felismerése. A tapasztalat itt válik valódi erőforrássá: az új tudás nem lebeg a levegőben, hanem azonnal kapcsolódik a megélthez, a kipróbálthoz, a megtapasztalthoz.

A növekedési gondolkodásmód ebben az életkorban ezért nem hajszol, nem sürget, nem ígér csodát. Inkább megenged. Megengedi, hogy tanulók legyünk újra – anélkül, hogy bizonyítani akarnánk. Megengedi, hogy kérdezzünk, hogy újratervezzünk, hogy fejlődjünk úgy, ahogyan az már rólunk szól, nem mások elvárásairól.

És talán ez a legfontosabb üzenet: a gondolkodásmód újratervezése nem életkorhoz kötött, hanem döntéshez. Amíg az ember hajlandó tanulni – formálisan vagy informálisan, egyetemen vagy önállóan –, addig a fejlődés nem áll meg. Csak irányt vált. És ebben az irányban a tapasztalat nem fékez, hanem vezet.

Mert a növekedési mindset nem csak azt jelenti, hogy az ember állandóan "fejleszti magát", hanem azt is, hogy nyitva tartja a kíváncsiságát. A kíváncsiság pedig nem korfüggő. Döntés kérdése.

Ez a folyamatos tanulás visszahat minden más területre is. A munkára, a gondolkodásra, az önértékelésre. Aki tanul, az nem zár le kérdéseket túl korán. Nem ragaszkodik mereven a régi válaszokhoz. Képes friss szemmel ránézni helyzetekre, és észrevenni azokat az összefüggéseket, amelyek a fiatalabb korban még rejtve maradtak. Itt találkozik igazán a tapasztalat és a növekedési szemlélet: az egyik mélységet ad, a másik mozgásteret.

Ezért tartom fontosnak hangsúlyozni: ötven felett tanulni nem kivétel, hanem lehetőség. Egy olyan életkorban, amikor már tudjuk, mi érdekel igazán, amikor nem sodródunk elvárások mentén, és amikor a tanulás végre nem teljesítménykényszer, hanem tudatos választás. A növekedési mindset ebben az életszakaszban nem ígéret a jövőre, hanem bizonyíték arra, hogy a fejlődés most is történik – itt és most, amíg nyitottak maradunk rá.

A növekedési mindset egyik legnagyobb ajándéka ebben a korban az, hogy leválasztja az önértékelést a teljesítményről. Már nem az határoz meg, mit érünk el, hanem az, hogyan viszonyulunk ahhoz, amit éppen tanulunk, próbálunk, építünk. Ezért válik lehetővé az alkotás, az újrakezdés, vagy akár egy teljes irányváltás is – nem görcsből, hanem belső stabilitásból.

Fontos felismerés volt számomra, hogy a fejlődés nem feltétlenül látványos. Nem mindig jelent ugrásszerű változást. Gyakran csak annyit, hogy egy helyzetre nem a régi automatizmussal reagálok. Hogy észreveszem a választási lehetőséget ott, ahol korábban csak egy impulzív reakció volt. Ez a fajta belső mozgás azonban idővel kívülről is láthatóvá válik: a döntésekben, a kapcsolatokban, a munkában és az életminőségben.

Ötven felett a növekedési gondolkodásmód valójában egy csendes lázadás. Lázadás az ellen az elképzelés ellen, hogy az élet "lefelé tartó szakaszba" léptem. A valóság sokkal pontosabb: más irányba tart. Kevesebb zaj, több lényeg. Kevesebb megfelelés, több önazonosság. Kevesebb kapkodás, több tudatosság.

És amikor ezt elfogadjuk, a növekedési mindset már nem egy módszer lesz, hanem természetes állapot. Nem hajt, nem sürget, nem követel. Csak nyitva tartja azt a belső teret, ahol a fejlődés továbbra is lehetséges. Nem attól öregszünk, hogy telnek az évek, hanem attól, ha bezárjuk a gondolkodásunkat az általánosan elfogadott keretek közé. Ha nyitva tartjuk, az élet is az marad: nyitott, élő, alakuló, értelmes folyamat.

Hamarosan folytatom...