– Küldetés, vízió, értékek.
– Egészségterv az első 10 évre.
– Munka, kreativitás, kapcsolatok új struktúrája.
– Idő, energia és fókusz tudatos kezelése (életritmus és önfegyelem).

A küldetés, a vízió és az értékek nem hangzatos, vállalati falra akasztott mondatok, hanem belső iránytűk. Különösen hatvan év felett. Sőt, igazából akkor válnak igazán fontossá. A 10 éves terv ebben az életszakaszban már nem a bizonyításról szól, nem a kapkodásról és nem a "még gyorsan belefér" logikájáról, hanem arról, hogy tudatosan eldöntjük: mi az, amiért még érdemes felkelni reggel, és mi az, amibe már nem fektetünk bele több energiát.

A küldetés hatvan felett nem új szerep felvétele, hanem a lényeg letisztulása. Az, amit már ötven felett is meg lehet – és meg kell – fogalmazni. Nem azt, hogy mit szeretnénk, hanem hogy mi az, amit feladatként kaptunk az élettől. A tapasztalat, a kudarcok, az újrakezdések, a test és az elme változásai mind egy irányba mutatnak: van valami, amit rajtunk kívül senki nem tud ugyanúgy továbbadni. Amikor 52 évesen - az egyetem legidősebb diákjaként - újra beültem az egyetemi padba a Neumann János Egyetemen Kecskeméten, nem karrierváltásban gondolkodtam. Felkészültem. Tudatosan. Egy olyan időszakra, amelyről sokan azt mondják: "ott már nem érdemes". Én pont az ellenkezőjét láttam. Ott (itt) kezd igazán érdemessé és érdekessé válni a történet...

A vízió nem vágyálom, hanem hosszú távú önkép. Hatvan felett különösen veszélyes vízió nélkül élni, mert ilyenkor könnyen mások elvárásai, a társadalmi sztereotípiák vagy a félelmek veszik át az irányítást felettünk. A 10 éves vízió ebben az életkorban nem az eredményekről szól elsődlegesen, hanem az állapotról: milyen testben, milyen szellemi frissességgel, milyen kapcsolatokkal, milyen napi ritmusban szeretnénk élni tíz év múlva. Amikor még hatvan előtt belevágtam a Komenský Egyetem Sport Karához kapcsolódó újabb (immár a harmadik) edzői tanulmányokba, pontosan tudtam, hogy ez nem egy "utolsó papír". Ez egy híd. Az első 10 éves tervem egyik alappillére volt, amely már akkor magában hordozta a következő húsz és harminc évet is. Mert aki hatvan felett tervez, annak már nem tíz évben kell gondolkodnia, hanem évtizedekben. És ez nem túlzás, hanem realitás, ha a testet és az elmét karban tartjuk.

Az értékek adják meg azt a belső keretet, amely nélkül minden terv szétesik. Hatvan felett az értékek radikálisan felértékelődnek. Itt már nincs helye önbecsapásnak. Amit kimondunk, elhatározunk annak meg is kell állnia alapjaiban. Az egészség nem cél, ez alapfeltétel. A tanulás nem lehetőség, hanem kötelesség. A felelősség nem mások felé, hanem önmagunk felé köteleződik. És az idő – talán a legnagyobb értékünk – végre nem sürget, inkább fegyelmez. A hosszú távú tervezés pontosan ezért működik ebben az életkorban jobban, mint fiatalon: már tudjuk, mit nem akarunk újra eljátszani. :)

Sokan azt hiszik, hogy hatvan felett a hosszú távú tervezés irreális. Valójában az irreális az, ha nem tervezünk. A test reagál arra, ahogyan gondolkodunk róla és a jövőjéről. Idegrendszerünk érzékenyen reagál arra, van-e jövőkép, és arra is, milyen jövőkép az. A hormonrendszer reagál arra, van-e miért erőt kifejteni. A 10 éves terv nem nyomás, hanem élettani szükséglet. Strukturálja a mindennapokat, értelmet ad a folyamatos terhelésnek, és megvéd bennünket attól a lassú leépüléstől, amely nem a korral, hanem a céltalansággal jár.

Ezért van rendjén az, hogy hatvan felett is hosszú távra tervezünk. Ez nem dacolás ez az idővel, ez szoros együttműködés vele. Aki ötven felett elkezdi tudatosan megfogalmazni a küldetését élete második szakaszára, tisztázni a vízióját és kimondani az értékeit, az nemcsak egy 10 éves tervet készít. Megalapozza azt az életminőséget, amelyben a következő húsz-harminc, ötven, hatvan év nem túlélés, hanem aktív alkotás időszaka lesz.

Ez pedig már nem csak terv.
Ez már mestermű. A Mestermű.

Egészségterv az első 10 évre.

A küldetés, a vízió és az értékek kijelölik az irányt. De irányt csak akkor lehet tartani, ha van hozzá erő. Ezért vezet természetes módon a következő nagy témához az első 10 év egészségterve. Fontos ezt rögtön tisztázni: ez nem a teljes terv. Ez egy rövid távú, mégis sorsdöntő szakasz, amely megalapozza mindazt, ami utána következik. Olyan, mint egy kifutópálya: nélküle nincs felszállás.

Amikor most, 62 évesen arról beszélek, hogy a következő 50–60 évre tervezek, sokaknak ez túlzásnak tűnhet. Valójában nem az. Ez nem életkor kérdése, hanem állapoté. A hosszú távú tervezéshez nem jóslás kell, hanem tudatos felkészülés. És ebben a felkészülésben számomra az első 10 év egészségterve kulcsszerepet játszott. Ez biztosította azt a fizikai, szellemi és érzelmi hátteret, amelyre a hosszú távú céljaim valójában ráépíthetők. Tulajdonképpen erről szól ez a könyv: hogyan maradjunk cselekvőképesek, alkotóképesek és önazonosak akkor is, amikor a társadalom már leírt volna minket.

Az egészségterv nem egy lista, amit kipipálunk, hanem egy rendszer, amelyet napi szinten működtetünk. Az első alappillér a mozgás. Nem esztétikai okokból, nem a tükör miatt, hanem azért, mert az izom az egyik legerősebb hosszú távú egészségbiztosítás. Saját tapasztalatból tudom: az erőedzés nemcsak testet épít, hanem idegrendszert, tartást és önbizalmat is. Ötven felett a mozgás nem lehet esetleges. Nem hangulat kérdése. Heti rendszerességgel jelen kell lennie az életben, mert ez tartja életben az anyagcserét, a hormonrendszert és a mentális fókuszt. Aki nem mozog, az nem öregszik – ő leépül.

A fizikai aktivitás szorosan összefügg a szellemi frissességgel. Az agy nem választható le a testről. Amikor 52 évesen újra tanulni kezdtem, majd később, hatvan előtt belevágtam egy újabb egyetemi képzésbe, pontosan éreztem, mennyire számít a fizikai állapot. A tanulás, az új információk befogadása, az alkalmazkodás képessége mind-mind összefügg azzal, hogy milyen állapotban van a szervezet. A szellemi aktivitás nem luxus, szükségszerű karbantartás. Olvasás, tanulás, új rendszerek megértése, idegen nyelvek, technológia: ezek mind lassítják az agyi öregedést, és nyitva tartják a jövőt számunkra. Erről a témáról részletesen írok A Második Fejezet - A META F.I.T. Élet kézikönyve című könyvem második részében.

Az étrend kérdése ötven felett már nem divat, hanem stratégia. Itt nem diétákról van szó, hanem anyagcsere-tudatosságról. Mit, mikor és miért viszünk be a szervezetbe. A túlzott szénhidrátbevitel, a feldolgozott élelmiszerek, a rendszertelen étkezés mind olyan tényezők, amelyek csendben rombolnak. Ezzel szemben a fehérjebevitel tudatos emelése, a jó minőségű zsírok használata, a rostban gazdag növényi források beépítése stabil alapot ad. Nem tiltásokra van szükség, hanem értelemre. Erről részletesen itt írok.

Ugyanez igaz a vízpótlásra. A dehidratáltság az egyik leggyakoribb, mégis leginkább alábecsült probléma ötven felett is. Fáradtság, koncentrációzavar, ízületi panaszok, fejfájás – sokszor nem betegség, hanem egyszerű vízhiány áll a háttérben. A víz nem kiegészítő, hanem alap. Ahogy a levegő, az oxigén.

A vitamin- és ásványianyag-pótlás szintén nem reklámkérdés, hanem egyéni szükséglet. Az életkor előrehaladtával a felszívódás romlik, az igény nő. Magnézium, D-vitamin, B-vitaminok, cink, omega-3 – ezek nem csodaszerek, hanem hiányzó láncszemek. A cél nem a túlzás, hanem az egyensúly fenntartása. Az étrendről, a vitamin- és ásványi-anyag- és a vízpótlásról részletesen itt írok.

És végül, de messze nem utolsósorban: az emberi kapcsolatok. Az elszigetelődés az egyik legnagyobb egészségromboló tényező hatvan felett. A közösség, a beszélgetés, az érintés, az együtt végzett tevékenység biológiai hatással bír. A csoportos edzések, a közös célok, az egymás iránti felelősség nemcsak motiválnak, hanem életet hosszabbítanak. Az ember társas lény – és ez nem változik a kor előrehaladtával sem.

Az első 10 év egészségterve tehát nem öncél. Ez az alapozás. Ez az az időszak, amikor megteremtjük azt az állapotot, amelyből a következő húsz-harminc, vagy negyven-hatvan év nem teher, hanem lehetőség lesz. Aki ezt felismeri, ő valójában nem is fiatalodni akar már: inkább aktívan jelen maradni a saját életében. És ez a legnagyobb erő, amit ötven, hatvan felett birtokolhatunk.

Munka, kreativitás, kapcsolatok új struktúrája.

Az első tíz év egészségterve nem önmagáért való. Nem az erőről szól, hanem arról, hogy mire használjuk azt az erőt. Ha a test és az elme újra stabil alapokra kerül, óhatatlanul felmerül a kérdés: mit kezdünk a felszabaduló energiával? Itt lép be a munka, a kreativitás és az emberi kapcsolatok új struktúrája.

Ötven–hatvan felett alapvetően megváltozik a viszonyunk a munkához. Nem azért, mert elfáradunk, hanem mert kiszűrjük a feleslegest. A megfelelési kényszer jelentősen csökken. Már nem mások elvárásai, címkék vagy ranglétrák határozzák meg az önértékelésünket. Ez nem lustaság, ez érettség. Ebben az életszakaszban pontosan tudjuk, hogy az időnk véges: ezért nem pazaroljuk el olyan szerepekre, amelyek nem rezonálnak belső értékrendünkkel.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy ötven vagy hatvan felett ne lehetne, vagy ne kellene karriert építeni. Épp ellenkezőleg. Csak más minőségben. Itt már nem a klasszikus értelemben vett karrier a cél, hanem az értelmes alkotás, az önazonos munka és a pozitív hatás. Sokszor ebben az életkorban születnek meg a legerősebb projektek, mert mögöttük már nem hiány, hanem tapasztalat áll. Nem bizonyítani akarunk, hanem hozzáadni.

A saját utam is ezt mutatja. Amikor ötven felett újra - intézményes rendszerben - tanulni kezdtem, majd hatvan előtt ismét egyetemi képzésbe vágtam, nem pozíciókat kergettem. Alapot építettem. Tudást, hitelességet, rendszerszintű gondolkodást. Ezek a lépések nem visszalépések voltak, hanem irányváltások. Felkészülés egy olyan munkára, amelyben már nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Ahol a tapasztalat nem hátrány, hanem a legnagyobb érték.

A kreativitás ebben az életszakaszban különös módon felszabadul. A félelem csökken, a bátorság nő. Már nem az a kérdés foglalkoztatott, hogy "mit szólnak hozzá mások", hanem az, hogy igaz-e rám. Írás, tanítás, mentorálás, alkotás, új rendszerek létrehozása – ezek számomra mind olyan tevékenységek, amelyek ötven felett nem kifáradtak, hanem beértek. Nem véletlen, hogy számos ismert alkotó, gondolkodó vagy vállalkozó a legnagyobb hatású munkáit ebben az életszakaszban hozta létre. Gondoljunk csak például Harland Sandersre, aki hatvanöt évesen alapozta meg a KFC-t, vagy Peter Druckerre, aki hetven felett írta legmeghatározóbb műveit. De ide sorolhatók sportolók, edzők, tanítók is, akik pályájuk második felében váltak igazán hitelessé.

A kapcsolataim struktúrája szintén átalakult. A mennyiség helyét átvette a minőség. Kevesebb, de mélyebb kapcsolat. Kevesebb felszínes együttműködés, több valódi szövetség. Ötven–hatvan felett már pontosan tudjuk, kivel érdemes együtt dolgozni, és kivel nem. A kapcsolatok ebben az életszakaszban nem elsősorban haszonelvűek, elsősorban értékalapúak. Közös gondolkodás, közös célok, kölcsönös tisztelet. Ezek válnak meghatározóvá.

A munka, a kreativitás és az emberi kapcsolatok új struktúrája tehát szorosan összefügg az egészséggel. Aki testben, lélekben és mentálisan erős, képes nemet mondani a rossz, elavult mintákra, és felismerni a valódi lehetőségeket. Ebben az életkorban már nem kell minden ajtón bemenni. Elég azt az egyet megtalálni, amely valóban rólunk szól.

Ez a szakasz nem a visszavonulás ideje. Ez az újratervezés ideje. Ahol a munka nem elvesz az életből, hanem új tartalmat, értelmet ad számára. Ahol a kreativitás nem hóbort, hanem belső szükséglet. És ahol a kapcsolatok nem lehúznak, hanem megtartanak. Ez az a tér, ahova "beérkezve" – végre – a saját szabályaim szerint dolgozhatok és alkothatok. 

A munka, a kreativitás és az emberi kapcsolatok új struktúrája nem egyik napról a másikra alakul ki. Tudatos döntések sorozata hozza létre. A legfontosabb lépés az, hogy elfogadjuk: ebben az életszakaszban nem mindent kell újrakezdeni, hanem jól kell tudni újrarendezni.

A munka területén az első praktikus lépés a fókusz szűkítése. Ötven–hatvan felett nem a "minél több" működik, hanem a "pont elég, de jól". Érdemes végiggondolni: mi az a tudás, tapasztalat, rendszerlátás, amit már most birtokolsz, és amely mások számára értékes lehet. Nem új szakmát kell feltétlen tanulni, hanem a meglévőt új formában hasznosítani. Tanácsadás, mentorálás, oktatás, kisebb létszámú, magasabb minőségű munkaformák – ezek nemcsak kevésbé terhelik a szervezetet, de értelemszerűen hosszú távon is fenntarthatóak. A saját példám is ezt mutatja: a tanulás nem egy pálya elejére, hanem a pálya új szakaszára készített fel.

Gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy érdemes a munkát ciklusokra bontani. Nem javaslom, hogy egész évben maximális terheléssel dolgozz. Azt tanácsolom, hogy dolgozz tervezetten. Legyenek aktív időszakok, alkotó blokkok, majd tudatos visszalépések is. Ez védi az idegrendszert, és megakadályozza a kiégést, ami ötven felett már sokkal nehezebben regenerálódik. A munka így nem elszívja majd az energiádat, hanem ritmust ad az életednek.

A kreativitás megvalósítása ebben az életkorban nem inspiráció kérdése. A rendszeré. Nem kell megvárni a "jó napot". Ki kell jelölni a kreatív időt. Hetente fix időablakokat, amikor például írsz, tervezel, gondolkodsz, vagy rendszerezel. Nem kell ehhez hosszú időtartam. Napi 30–60 perc következetes alkotóidő hosszú távon elképesztő eredményeket hoz. Ez az a pont, ahol sokan elbuknak: túl nagyot akarnak egyszerre. Ebben az életszakaszban a kicsi, de rendszeres lépések a nyerőek.

A kreativitás másik kulcsa még az, hogy ne magányos hősként éljünk, működjünk. Érdemes olyan közeget kialakítani – akár egy kis szakmai kör, akár egy tanítványi csoport –, ahol a gondolatok visszacsatolást kaphatnak. A kreatív energia akkor marad életben, ha van kinek továbbadni. Ez nem ego kérdése, ez biológiai szükséglet.

A kapcsolatok új struktúrájának kialakítása talán a legnehezebb, de ez a legnagyobb hatású lépés. Itt az első döntés az elengedés. Nem minden kapcsolat kísér bennünket tovább. Ez teljesen természetes. Az energiaelszívó, állandóan panaszkodó, fejlődni nem akaró kapcsolatok hosszú távon rombolják az egészséget. Ötven felett már megengedhetjük magunknak, hogy válogassunk.

A második lépés a szövetségek építése. Nem barátgyűjtésről van szó: főként közös értékek mentén szerveződő kapcsolódásról. Közös edzés, közös tanulás, közös projekt – mindezek erősebbek, mint bármilyen formális networking. A tapasztalatom az, hogy az ilyen kapcsolatok nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is megtartanak. Fegyelmeznek, motiválnak, visszahúznak a pályára akkor, amikor lankadna az erő.

A harmadik, gyakran alábecsült elem az intergenerációs kapcsolat. Ötven–hatvan felett ez óriási érték. Kapcsolatban maradni fiatalabbakkal: tanítványokkal, fiatal kollégákkal, tanulni vágyókkal. Ez frissen tart, és megakadályozza a beszűkülést. A tapasztalat átadása nem lefelé beszélés, hanem kétirányú csere.

A megvalósítás kulcsa végső soron az egyszerűség. Nem kell mindent egyszerre átalakítani. Elég egy tudatos munkarendszer, egy fix kreatív idő, és néhány valódi kapcsolat. Ez a három együtt olyan új struktúrát hoz létre, amelyben a munka nem teher, a kreativitás nem luxus, a kapcsolatok pedig nem kompromisszumok.

Ez az a működésmód, amelyben hatvan felett nem "még aktív", hanem teljes értékű alkotó leszel. És ez az állapot az, amely valóban méltó a hosszú távú terveinkhez.

Strukturált életritmus-terv 50+ életkortól

Alapozás 10 évre – majd 30–50 éves ív

Az 50+ életkor nem a lezárás, hanem az újratervezés kezdete. Ez az időszak nem a rohanásról vagy a teljesítménykényszerről szól. Főként arról szól, hogy stabil alapot teremtsünk a következő évtizedekhez. Ahogyan az én is tettem: 50+ évesen többek között két egyetemen is folytatott egyetemi tanulmányaim, az első tíz éves tervem alapozásaként szolgáltak. Ebben az évtizedben a hangsúly az egészség, az energia és a fókusz újraszervezésén van, hogy a test, az elme és a szellem készen álljon a hosszú távú célok megvalósítására.

Napi ritmusom ebben az időszakban egyszerű, de következetes volt. Reggel a test és az elme felélesztése a legfontosabb, egy könnyű mozgással, légzéssel, rövid mentális ráhangolódással. Délelőttre érdemes a szellemi fókuszt hagyni: pl. tanulásra, tervezésre, írásra, vagy új rendszerek kialakítására, üzleti tevékenységre. A délután a fizikai aktivitás és a kapcsolódás ideje volt, este pedig a pihenés, a csend és a regeneráció dominált, így minden nap a lehető legnagyobb energiával zárult. Havonta érdemes visszatekinteni, finomhangolni a ritmust, és igazítani a terveket a személyes tapasztalatokra. Ez a tudatosság adja meg az alapot, amelyre a következő évtizedek épülhetnek.

A következő húsz év, 60–80 éves kor között az alapozásra épülő kiteljesedés időszaka. Ebben az évtizedben a fókusz fokozatosan eltolódik a kreatív és értelmes alkotás, a tudás átadása és a mély emberi kapcsolatok felé. A napi ritmus lassabb, de nem passzív: a fizikai tevékenység kisebb dózisú, de rendszeres, a szellemi tevékenység – tanítás, írás, mentorálás – intenzívebb, a társas kapcsolatok pedig tudatosan mélyülnek. Ebben az időszakban már a minőség, nem a mennyiség számít: minden napban jelen lenni, alkotni és építeni az életművet.

A 80–90 éves korosztály még mindig termékeny és aktív lehet, de a ritmus finomabb: a test igényli a kisebb, rendszeres mozgást, a szellem a folyamatos stimulust, az alkotás és az átadás pedig új formákat ölthet. Itt már nem az a cél, hogy mindent egyszerre csináljunk, hanem hogy minden napban legyen jelen értékes tevékenység, kapcsolat, élmény. A fókusz a jelenlétre, a tudatosságra és a kreativitás fenntartására helyeződik.

A 100+ életévekben pedig elérkezik a gyümölcsök betakarításának időszaka. Ekkor a korábbi évtizedek munkája, a stabil ritmus és az életvezetés hozza meg az eredményt: a test és a szellem még jelen van, de a fókusz a múlt tapasztalatainak átadására, a kapcsolatok megélésére, a mindennapi apró örömök és az élet tanulságainak befogadására összpontosul. Ez az időszak már nem az építésről szól, hanem az élet gazdag beteljesüléséről.

Ez a terv nem korlát, hanem iránymutatás: az első tíz év az alapozás, a következő évtizedek az építés és kiteljesedés, a 90+ még aktív termékenység, a 100+ pedig a betakarítás időszaka. A második mesterműhöz nem sprint, hanem tudatos ritmus kell, és az 50+ életévtől kezdve minden nap számít.

Idő, energia és fókusz tudatos kezelése.

Életritmus és önfegyelem – a hosszú életmű láthatatlan váza

Ötvenhez közeli életkorban már jó tudatosítani, hogy hatvan év felett az idő értelmezése gyökeresen megváltozik. Nem kevesebb lesz belőle, hanem értékesebb. Nem sürget, hanem felelősséget ad. Ekkor válik világossá, hogy az igazi kérdés nem az, mennyi időnk van még, hanem az, hogyan bánunk azzal. Az idő ugyanis nem önmagában fogy el – az energiánk és a fókuszunk az, ami elillan, ha nem tanuljuk meg azokat tudatosan kezelni.

A második mestermű időszaka nem a szétesésről, hanem az összerendezésről szól. Itt már nem ösztönből élünk, hanem rendszerben. Nem hajt a megfelelési kényszer, de hajt a belső igény: rendben lenni önmagunkkal, a testünkkel, a gondolatainkkal és a napjainkkal.

Saját életemben ezt akkor értettem meg igazán, amikor ötven felett "újrakalibráltam" magam. Az 52 évesen a Neumann János Egyetemen megkezdett tanulmányaim, majd a hatvanadik évem előtt a Komenský Egyetem Sportkarán megszerzett harmadik edzői képesítésem nem "időpazarlás" volt, hanem időbefektetés. Ezekhez fegyelem, ritmus és fókusz kellett, nem fiatalkori lendület. Érett önirányításra volt szükségem. Ezek a döntések alapozták meg az első tízéves tervemet is, és ezzel együtt a következő húsz-harminc évet is.

Az idő tudatos kezelése itt nem naptártechnika. Sokkal inkább annak felismerése, hogy minden napnak van egy természetes íve. Reggel az elme frissebb, délután a test erősebb, este a lélek érzékenyebb. Ha ezzel szembemegyünk, elfáradunk. Ha együtt mozgunk vele, energianyereség keletkezik.

A napi ritmus nálam egyszerű, de következetes. A reggel nem rohanás, hanem ráhangolódás. Rövid mozgás, légzés, gondolati rendezés, ami nem hosszú, nem bonyolult, de minden nap szinte ugyanolyan. Ez adja meg az alaphangot. A nap legfontosabb szellemi feladatai, üzleti vonatkozású tevékenységek délelőtt kapnak helyet, amikor a fókusz tisztább. A fizikai terhelés – edzés, munka, mozgás – tudatosan illeszkedik ebbe, nem szétveri a napot, a struktúráját adja.

Ez a fajta önfegyelem nem szigor, ez a valódi szabadság. Azért működik, mert nem túl sok, hanem éppen elég. Hatvan felett már nem az a cél, hogy minden nap hőstettet hajtsunk végre, hanem az, hogy minden nap építsünk valamit – egy kicsit. Ez a kicsi, ha következetes, tíz év alatt óriási változást hoz majd.

Havi szinten ugyanez a gondolkodás érvényesül. Nem kampányszerű újrakezdésekben hiszek. A finomhangolásban hiszek. Így minden hónap végén érdemes visszanézni: mi adott energiát és mi vont el energiát? Hol voltam jelen igazán, és mikor, hol történt az, hogy csak sodródtam? Ez nem önostorozás, ez folyamatos tanulás. Az önfegyelem egyik legérettebb formája, amikor már nem harcolunk magunkkal. Őszintén figyelünk magunkra.

A fókusz kérdése ebben az életkorban különösen fontossá válik. A világ egyre hangosabb, az információ egyre több, miközben a valóban fontos dolgok száma tulajdonképpen csökken. A második mestermű időszaka a tudatos egyszerűsítésé. Kevesebb projekt, melyeknek több, mélyebb jelentésük van. Kevesebb, de hatványozottan jobb minőségű kapcsolat. Kevesebb beszéd, de több, minőséges tartalom.

Ezért válik kulcskérdéssé az is, hogy mire mondunk nemet. Nem minden meghívás lehetőség. Nem minden feladat kötelesség. Az energia véges, és hatvan felett már pontosan kell hogy tudjuk, milyen nehéz azt visszaszerezni. A nemet mondás nem elutasítás, ez önvédelem.

A hosszú távú tervezés az én koromban – akár ötven-hatvan évre előre – elsőre provokatívan hangozhat. Pedig valójában ez ad értelmet a jelen tíz évének. Ha tudom, hogy szükségem lesz testi erőre, szellemi frissességre, emberi kapcsolatokra még nyolcvan-kilencven, vagy több évesen is, akkor ma más döntéseket hozok. Másképp edzek. Másképp dolgozom. Másképp pihenek.

Ez a fejezet ezért nem a kontrollról szólt, hanem az irányításról. Nem arról, hogy mindent kézben tartsunk, hanem arról, hogy tudjuk, mi a mi dolgunk, és mi nem. Az idő, az energia és a fókusz tudatos kezelése az a láthatatlan váz, amelyre a küldetés, az egészség és az új életstruktúra biztonsággal ráépülhet.

A második mestermű nem siet. De nem is halogat. Tudja, hogy minden nap számít: és ezért minden napot meg is becsül.

Hamarosan folytatom...

A könyv eddig megjelent fejezetei itt olvashatóak: