Éjféli gondolatok, 2025.01.01

Az óra éjfélt ütött, a város zaja betöltötte a levegőt. Dunaszerdahely belvárosában az élet mintha megállt volna egy pillanatra, hogy átadja magát a szilveszter éjjeli tűzijáték robajának. Ott álltam az erkélyen, a sötét égbolt felé fordulva. Nem láttam sokat, hiszen a környező épületek magasabbak voltak, de nem is a látvány vonzott. A hangok, a vibráló energia, és a gondolatok, amelyek ilyenkor mindig megrohannak.

Hatvanegy év. Furcsa érzés belegondolni, hogy a következő születésnapomon már hatvankettőt írok. Az elme nem szívesen fogadja el az idő múlását, mintha az csak egy szám lenne, egy távoli, jelentéktelen adat. De az igazság ott van minden reggeli tükörbe pillantáskor, minden emlékben, ami a múlt század hatvanas, hetvenes éveiből felvillan.

Azon korosztály vagyok, aki még csodálattal nézett egy egyszerű vezetékes telefonra, és akinek a tévé esti műsora köré szerveződött a családi élet. Most pedig itt állok, egy olyan világban, amelyet gyerekként talán csak a legmerészebb sci-fi képzelet formált meg. Egy világban, ahol minden pillanatban pörög valami – információ, technológia, emberek. Néha úgy érzem, a múlt század közepéből csöppentem ebbe a jövőbe, amelynek ritmusával olykor nehéz lépést tartani.

Ahogy a tűzijáték hangjai betöltötték a szilveszter éjszakáját, számoltam a magam mögött hagyott évek szilveszteri éjjeleit. Harminchárom éve tiszta fejjel, alkohol nélkül élem meg ezeket a pillanatokat. Egykoron a szilveszter mámoros ünnep volt, most számomra a tisztaság, a nyugalom és az önfegyelem ünnepe. A víz az egyetlen ital, amit szívesen kortyolok ilyenkor, és ez tökéletesen elég.

Felidéztem a hatvanas, hetvenes évek társadalmi értékrendjét. Akkoriban a kapcsolatok lassúak és mélyek voltak. Az emberek tisztelték a hagyományokat, a közösséget. A jelenben minden gyorsabb, minden digitális. Nem szeretném minősíteni a különbségeket, hiszen minden kornak megvannak a maga értékei. Az összehasonlítás inkább csak játék az elmével – múlt és jelen párbeszéde.

A hideg éjjeli levegő szinte harapott, amikor kiléptem az erkélyre. A város ünnepi zaja még mindig ott keringett a távolban, a tűzijáték hangja egy-egy pillanatra megtörte a csendet. A templom karcsú tornya sötét árnyékként magasodott a kert fölé, amelyet finom dér borított. A lámpafény narancssárgás ragyogása megvilágította az autók tetején pihenő vékony hóréteget, és szinte misztikus fénnyel vonta be a fákat.

Az éjszaka hangjai mellett a gondolatok is felerősödtek. A Református Templom kertje, ez a nyugodt, szinte időtlen zug, mintha a múlt üzenetét hozta volna el. A hatvanas évek egyszerű értékei, a gyermekkori karácsonyok és az akkori szilveszterek képei ötlöttek fel bennem. Amikor még a családi összejövetelek körül forogtak az ünnepek, és az újévet nem a külsőségek, hanem az együttlét öröme köszöntötte.

Most itt állok, hatvanegy évvel később, egy másik korszakban. Az erkélyről nézve ez a templomtorony a múlt és a jelen találkozási pontja. Ott áll szilárdan, éppúgy, mint én, aki túléltem az idő próbáit – baleseteket, küzdelmeket, és harminchárom éve egy tisztább, felelősségteljesebb életet választottam.

A templomkert nyugalma most mintha azt súgta volna: minden év egy új lehetőség. Nem a fogadalmak, hanem a kitartó munka formálja az életet. Az én munkám az, hogy őrizzem a szellemi és testi erőmet, hogy példát mutassak azoknak, akik az életük változtatásán gondolkodnak. A tél csendjében egy rövid fohász hagyta el a gondolataimat: hálát adni mindazért, amit megtapasztaltam, és kitartást kérni a jövő kihívásaihoz.

Ahogy az éj lassan magába szívta a város zaját, a templomtorony még mindig ott állt, éberen őrködve. Mintha emlékeztetett volna arra, hogy az idő, bármilyen gyorsan is haladjon, mindig teret enged a csendnek és az elmélkedésnek. Az erkélyről visszanézve úgy éreztem, hogy ez az éjszaka is egy ilyen pillanat – egy lélegzetvételnyi szünet az élet rohanásában.

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni. Az életem nem az ígéretektől változik, hanem a folyamatos cselekvéstől. Idén is teszem a dolgomat, építem a szellememet, edzésben tartom a testemet, és ha lehet, tovább erősítem mindkettőt. Ez a cél, amiért érdemes dolgozni, a többi az másodlagos - az a cél hozadéka, hozzáadott-értéke.

Az éj zajai lassan csendesedni kezdtek. A város most pihen egy kicsit, mielőtt újra felébredne az újév reggelén. Az erkélyről visszalépve még egyszer körülnéztem a belváros házain. Éreztem a múlt és a jelen súlyát, de ezzel együtt azt is, hogy minden pillanat egy új lehetőség.

"Szeretettel üdvözlök minden kedves barátomat innét, Felvidékről, Dunaszerdahelyről!" – gondoltam, és egy pillanatra mintha az egész világ egy csendes, közös üdvözlésben egyesült volna.

Patócs Ottó